Négy évvel a Cinco de Mowo! címen megjelent lemeze után az egyszemélyes big band visszatért egy ütős albummal, ami újfent garantálja a partihangulatot. Azoknak, akik még nem hallottak Mocean Workerről, elég csak elolvasniuk a philadelphiai producer életrajzát. Egy olyan előadóról van szó, aki nagybőgősből lett drum and bass dj, ráadásul fiatalkorát a legnagyobb  jazz-zenészek társaságában töltötte (igen, itt olyan nagy nevekről beszélünk, mint Miles Davis vagy Luther Vandross), így természetes, hogy a munkájában megjelennek sokrétű zenei hátterének elemei. Ha ennek tükrében egy eklektikus, jazzes őrületre számítasz Mowotól, a legújabb albuma nem okoz majd csalódást. A nyitó szám kezdő ütemeinél ez első dolog, ami eszembe jutott, az a rajzfilmek világa. (Láthatóan nem vagyok egyedül ezzel: Czarek Kwasny, a lengyel rajzfilmkészítő, aki egyébként Mowo Shake Ya Boogie című korábbi számához csinált egy remek rajzfilmet, most a Shooby Shooby Do Yah!-hoz készített egy animációt.) Így nekem ezt az albumot hallgatni – akár egészben, akár csak egy-két számot róla - olyan, mint elveszni egy régi, bájos rajzfilmben, ahol mindenki egy különös karakter és az épületek sem állnak egyenesen. És ez valóban olyasvalami, ami megszépítheti a szürke hétfő reggeleket. Ahogy Mowo gospelt, swinget, soult, egy kis house-t és persze hip-hopot kever ebbe a finom koktélba, egy olyan élménybe csöppent minket, melynek során a múlt különböző korszakai között ugrálunk, miközben folyamatosan visszatérünk a jelenbe is. Az album egyik csúcspontja mindenképpen a My Own Little World, mely Lyrics Born, a funk-soul nagymester MC közreműködésével készült, akinek a szenzációs hangja tökéletesen passzol a zenéhez, olyannyira, hogy szinte hangszerként funkcionál benne. A Swagger felemelő ütemével könnyedén beillene filmzenének, különösen a főhős emlékezetes belépője alá. Így nem csoda, hogy Mocean Worker zenéit számos filmben felhasználták (például a Tres Tres Chic című számot a Rózsaszín párducban, a Chick a Boom Boom-ot a Hirtelen 30-ban, illetve az I'll Take The Woods-ot és a Float-ot a Who Killed the Electric Car című dokumentumfilmben). S bár az iTunes electro swingnek sorolja be ezt az albumot, annál azért sokkal többrétegű műről van szó: igazi modern jazzről.

Lassan közeledik az év végi hajsza; nagy rohangálás van mindenhol, hát had próbáljam meg felhívni a figyelmet egy pár hónappal ezelőtti válogatás albumra - ne kerüljön már ki a figyelem középpontjából, hiszen érdemes egy darab lett... Ha az ős-hős Freddy Fresh, és a legeslegelső, 2007-es GoodGroove Records megjelenést jegyző DJ Wood számaitól eltekintenénk, akkor is, itt egy olyan 10 számos válogatást hoztak össze a londoni fiúk, amire bármelyik kimozdulásra hajlamos zeneszerető oda kellene, hogy figyeljen. Funky breaks ide vagy oda, ghetto funk így vagy úgy, itt kérem van ám minden! Nemzedékeket felölelő mintázásoknak lehetünk fültanúi: Wiseguys ‘Ohh La La’-jának kiállásától kezdve, örök disco dallamokon át, ragga muffinig - és még hosszan sorolhatnám: van itt ‘Jump Around’ és ‘I Like To Move It’ is... Ám nem csak a feszes funky, disco, és velős bootleg rajongók lelhetnek gyöngyszemekre ezen a kiadványon; bár az biztos, hogy nem ücsörgés mellé szánták a ködös Albion gyermekei ezt az albumot. Éppen ezért, úgy érzem az újszerű zenei megoldások mellett hagytak helyet az ismerős melódiáknak és dúdolható dallamoknak is. Hát tessék, bátran lehet ismerkedni, megismerni, felismerni: Átértelmezve, új köntösben, újragyúrva – durva!

Nemrég került a boltokba az új, sorrendben a harmadik Yonderboi korong. Mondhatjuk, hogy volt némi várakozás a lemez és az alkotó irányában, hiszen a második nagylemez, a „Splendid Isolation” hat évvel ezelőtt, 2005-ben jelent meg. A jó munkához szükséges idő tehát bőven rendelkezésre állt. Az első két lemez népes közreműködői gárdájával ellentétben most majdnem mindent maga Fogarasi László Jr. intézett, a dalok megírásától, a produceri teendőkön  és a mixelésen át, egészen az artwork-ig bezárólag. Egy számban csellózott Márkos Albert, négy másikban pedig Schrank Doma gitározott. Egy fontosabb alkotótárs azért így is akadt, a Myspace-en megismert Charlotte Brandi személyében. A német énekesnőt öt dalban hallhatjuk, tehát az ő hangja jelenti a lemez vezérfonalát, rajta kívül csak a Legendary Pink Dots vezér Edward Ka-Spel szaval a bevezető „Sustainable Development”-ben. Charlotte hangja nem rossz, elég változatosan is adja elő magát, de valahogy mégis kevés emlék marad róla és úgy nagyjából az egész albumról a végighallgatást követően. A hangzás profi, a számok szépen kidolgozottak, makulátlanok, de valahogy megjegyezhetetlenek is, kevésbé lehet kötődni hozzájuk, mint a debütáló, vagy akár a második album dalaihoz. A „I Am CGI”, az „Inexhaustible Well”, vagy a „Come On Progeny”, azért kiemelkedik, de összességében majdnem mindegyik itteni dalról elmondható, hogy önmagában jobban működik, mint ebben a csokorban.

A pitbull fejű techno harcos, Luke Slater kivételes tudásához nem fér kétség. A Freek Funk és a Wireless című albumok mindmáig megkerülhetetlen kiadványok. A Planetary Assault System néven is publikáló alkotó új albuma az amúgy szürkére producerelt techno mezőny különleges színfoltja. Egyértelműen a detroiti hangzás dominál a lemezen, mégis többről van szó. Slater hangzása befelé mozog, egyre mélyebb, egyre több rétegben szól, összetett dinamikáját a koncentrált figyelem egyensúlya tartja egyenesben. A Railer koszos ambient-technojával 6 perc alatt mélyre jutunk. A Beauty in the Fear finom ritmikájával és sűrű rétegeivel gyönyörködtet. Még mindig lent vagyunk, amikor beütnek a Human Like Us üveghangjai, itt mintha benézne a hajó ablakán Jeff Mills is, ám elsodorja a lendület. A technora oly ritkán jellemző a sokszínűség, de Luke Slater tudatának mélyéről gazdagon örvénylenek kifelé a formák (Bell Blocker). Elnyúló témák, bátor váltások, csattogó fémek és pulzáló elektronika hullámzik végig az úton. A Kray Squid hangzás terén mindenképp csúcspont. Az ezt követő Rip the Cut pedig ritmikailag az. Könyörtelen! A tempó az album végéig megmarad, nincs elegáns space-ambient kivezetés, a záró Black Tea egyértelműen a koffein túladagolás tüneteit produkálja. Az Ostgut Ton-nál megjelent The Messenger minőségi, érdekes kiadvány. Jellemzően sok rétegből építkezik, a rétegekre kevert zajok finom esszenciája és a váltakozó mélységben mozgó ritmusok lüktetése teszi különlegessé.